VII. kerület múltja, történelme

A török hódoltság utáni időkben a későbbi Teréz-, illetve Erzsébetváros helyén elszórt tanyák, szőlőskertek jöttek létre. A Felső Külvárosnak nevezett területen a népesség folyamatosan nőtt, 1734-ben még csak 11, 1792-ben már 559 házat számláltak össze. A későbbi VII. kerület szerkezetét az elsőként kialakult utcák (Király utca, Dob utca) határozták meg. Az 1870-es években a Nagykörút kialakítása tovább lendítette a térség fejlődését.
Az 1873-as egyesítés után, az ekkor már Terézvárosként ismert Felső Külváros már túl nagy és népes volt, ezért kettéosztották, és a Király utcától északra a VI., délre a VII. kerületet hozták létre. A VII. kerület Erzsébetváros néven vált ki Terézvárosból. Új elnevezését - amelyet 1882. február 7-én iktattak be - I. Ferenc József feleségéről, Erzsébet királynéról kapta.
A Nagykörút és a Dózsa György út közötti sakktábla szerkezetű utcarendszeren a 19. század végére gyors tempóban épültek fel a bérházak, a kerület pedig a főváros egyik legsűrűbben lakott részévé vált, mely pozícióját máig megőrizte. A köznyelv emiatt találta ki számára a "Chicago" becenevet.
Az Erzsébetváros belső, a Belvároshoz közeli részét a 2000-es években elkezdték -zsidónegyedként- emlegetni. Ennek alapjául az szolgált, hogy a 19. század óta itt voltak a budapesti ortodox zsidóság vallási életének főbb központjai. Ők azonban a népcsoport budapesti képviselőinek csak kis töredékét tették ki, ezért az elnevezés nem egészen helytálló. Kétségtelen azonban, hogy mivel ezen a területen (a Király utca, Nagyatádi Szabó, mai Kertész utca, a Dohány utca és a Károly körút között) jelölték ki 1944-ben az úgynevezett nagy gettót, egyidejűleg kitelepítve onnan a nem zsidó lakosságot, abban a sötét történelmi időszakban valóban csak izraeliták lakták.